Január. Gerda.

Káromkodtam, pedig nem szoktam. Ez az év is jól indul. Utálok nagy városban lakni és utálom a sok hülye részeget munkából hazafele menet.
Hajnal 6 óra van, a város csendesebb, mint szokott lenni, a legtöbben még mindig az Új Évet köszöntik, van időm végig gondolom az előző évet: nem volt egy nagy durranás, a belemet is kidolgoztam, Anyának volt pár kiállítása, a Nagyi meg újabbnál újabb recepteket tesztelt. Semmi utazás, semmi szerelem, semmi új impulzus, amire valamire való huszonéves vágyhatna.
Szomorkásan elmosolyodom és kinyitom az ódon lépcsőházunk ódon ajtaját, majd felcaplatok a negyedikre.

- Sokan voltak? – Anya már festékes és látom rajta, hogy egész éjszaka alkotott. – Nagyanyád elment a temetőbe, éhes vagy? – látom rajta, hogy szíve szerint már a vászon előtt állna, de anyai kötelességeinek eleget akar tenni.
- Nem volt vészes – vállat vonok és a csizmámat bedobom a beépített cipős szekrényünkbe. – Azt hiszem lefürdök és alszok egyet, mondd meg Nagyinak hogy várjon meg a főzéssel segítek neki.Rendben Kicsikém, szeretlek. – motyogja a vászon felé és tudom, hogy semmit sem fog szólni a Nagyinak, így inkább kanyarítok neki egy üzenetet a konyhai üzenőfalra és beállok a forró víz alá. Sajgó izmaimnak igazi felüdülés és hálistennek az álmot sem veri ki a szememből.

Hangos nevetésre és puffanásra ébredek. Ránézek az ütött-kopott fali órámra és megállapítom, hogy sikerült fél órát ágyban töltenem. Nyögve a fejemre rángatom a paplant és imádkozom, hogy ne az történjen, amiben biztos vagyok, hogy meg fog történni

- Gerdácska, nézd ki jött meglátogatni! – remek, Nagyi hazaért a temetőből és csudi jó kedve van, tehát a látogatóm csak is egy ember lehet.
- Kelj már fel, ki kell kísérned edzésre! Úristen meddig dolgoztál? Nagyon rosszul nézel ki. Én háromkor jöttem el és képzeld el hazakísért az a helyes latin pasi. Hú képzeld hétvégén nagy verseny lesz és a Roza akar veled beszélni. Gondolkozom rajta, hogy Szerát befedeztetem, és… jaj kelj már fel! – Olga az az ember, aki imád beszélni. Összefüggéstelenül, kemény orosz akcentussal.
- Olga, másfél órája értem haza. Kegyelmet! – morgok a paplan alól, de hiába, barátnőm már mellettem terpeszkedik és tovább csicsereg a fülembe. – Ha most kimész, intézel nekem kávét és reggelit elkísérlek, de csak délig, utána muszáj pihennem.
- Gerda ez nem normális. Ma este is mész? – Olgának könnyű. Az egész élete lovaglásból, bulizásból és a főiskola nagyívű kerüléséből áll. A szülei gazdag ékszerészek, az anyukája tervezi, az apukája pedig elkészíti és eladja a csodaszép arany műveket.
- Muszáj mennem… - bújok elő rejtekemből.
- De, Anyukád azt mondta, hogy karácsony előtt eladott öt képet...
- Oké, de a pénz fogy, és ki tudja megint mikor ad el képet – muszáj fintorognom, mert tudom, hogy azt az öt képet inkább Anya idomai miatt vette meg az öreg német muksi, mint tehetségéért.

Jól lakottan, több réteg ruhát magamra rángatva és túl két kávén boldogan lépkedtem Olga után. Szeretek vele kijárni a lovardába. A lovak közelsége mindig megnyugtatott, bár arra sose tudtak rávenni, hogy rá is üljek valamelyik szerencsétlenre. Én mindig is sajnáltam szegénykéket. Főleg az a vas szájukban, na az kiborított világ életemben.

- Holá, Szépségek. – Roza vigyorogva lép oda hozzánk. Olga épp az utolsó simításokat végzi lova szerelékén, én pedig mint egy hülye gügyögök a lovacskának.
- Szia Roza, hogy vagy? Boldog Új Évet! – Roza, Olga edzője és imádom. Nagyon jókat szoktam magamban derülni, amikor edzést tart Olgának és a két tüzes természet összedurran. Persze nekik ez tesz jó, Olga ettől lesz olyan erdeményes, Roza pedig elégedett és gazdag.
- Boldog Új Évet, kedvenc magyar lánykám! Dolgoztál? – szeretem, hogy Roza minden mondatához használja a kezeit.
- Ne is mondd, és ma este is megy…- forgatja szemeit Olga.
- Oh, ni hablar! Én sokkal jobbat tudok! – paskolja meg mellkasát vigyorogva. – Hétvégén versenyünk lesz!
- Nem értem! Lovagoljak? Ahhoz pénz kéne, meg bátorság! – legyintek nevetve.
- Eszembe se jutott, perdón! Sokkal jobb, az asszisztensem elment, mert babája lesz. Kellene segítség, szerdától, és hétfőn is még be kellene segítened, ha ez az egész jól sül el, tudok segíteni, hogy a nagy főnök alkalmazzon. Lehet, hogy csak valamelyik üzletében leszel eladó, de az még akkor is jobb, mint egy kocsmába éjszakázni. Te beszélsz angolt, ugye?- a meglepettségtől szóhoz sem jutok. Lehetne valami más állásom, mint a pincérkedés?
- De, Roza…. nekem csak egy érettségim van.
- Ugyan már, a nyelvismeret itt sokkal fontosabb. Hidd el nekem, ha látják, hogy olyan a teherbírásod mint egy igáslónak és lelkes és kedves vagy, meg persze megbízható, kinyílnak előtted a kapuk.
- Vágj bele! – Olga lelkesedése felér bármivel, de félek. – Ne félj! Ismerlek! Itt leszek és majd súgok, meg persze Roza is! – Olga mindig is kitalálta a gondolataimat, és tökéletesen ráérzett a félelmeimre.
- Holnap kéne kezdenem? – magamban számolgatok, ha a ma éjszakát lenyomom, mekkora az esélye, hogy már holnap reggel elvérzek.
- Légyszi segíts ki! – Roza könyörgő tekintetének sosem tudtam nemet mondani.
- És szerintem  a ma estét passzold, filmezzünk inkább, a Nagyi finomat süt. – Olga igazi családtag nálunk, és él-hal a Nagyi sütijeiért, főleg hogy náluk otthon senki se süt, vagy éppenséggel főz. Ők étterembe járnak.
- Nem hiszem, hogy…
- Figyelj, ha jól teljesítesz nincs több pincérkedés. Erről álmodtál mindig is. Hívd fel a főnöködet és mondd meg neki, hogy utalja a pénzt. – Olga a beszélgetést ennyivel el is intézte, felpattant a nyeregbe és a melegítő pálya felé vette az irányt.
- Figyej Roza, felhívom a főnökömet, ha tud valakit helyettem, akkor jövök, de kiszúrni se akarok vele…
- Ne idegeskedd túl a dolgokat, de rád bízom, a Te életed. – Roza is otthagyott, hogy Olgának dirigáljon, én pedig ennyire bizonytalannak rég éreztem magam… Reménykedtem, de beleélni nem mertem magamat, hiszem több csalódást nem biztos, hogy kibírnék…

A főnököm, vagyis volt, nem volt tőlem elragadtatva, de ő is megértette: nem pincérkedhetek életem végéig, és ha itt a sohavisszanemtérő, hát megragadom. Olga és anya szerint ez ünnepelendő alkalom, én mégis gyomorideggel feküdtem le, és gyomorideggel keltem.

- Arra, hogy túl élted az első napot! – a munkaidőm végeztével a lovardához közeli kis borozóba ültünk be Olgával és Rozával ünnepelni, kedves tőlük, hiszen úgy csinálták a napjukat, hogy egyszerre végezzünk és esélyem se legyen megszökni az ünneplés elől.
- Holnap keződik az év első versenye, mértékkel Olga, kérlek. – Roza hiába nézz könyörgőn barátnőmre, tudom, hogy holnap reggel iszonyú másnapos lesz, de Olga márcsak ilyen. 13 évesek voltunk, amikor először lopott otthonról vodkát. Úgy gondolta hűnek kell maradnia a származásához és tisztán kell az első vodkáinkat meginnunk. Mondanom se kell, hogy másnap anya tajtékozott, a Nagyi pedig azóta is rajtunk nevetgél, valahányszor eszébe jut.
- Ez nagy verseny lesz? – persze voltam már pár versenyen Olgával, de így előre a verseny nevéből sose tudtam megállapítani, hogy mekkora lesz.
- Ez csak országos lesz, jövő hónapban lesz nemzetközink, addigra meg belejössz. – Roza vigyorogva kacsint rám a forralt borra fölül.

Túl korán itt volt a reggel, és utólag visszagondolva túl sok volt az én anti-alkoholista szervezetemnek az a három forralt bor. Olga iszonyú másnaposan várt rám az autójában.
- Soha többé nem iszok… - ez a szokásos, másnapos Olga „jóreggeltje”, a korai óráknak köszönhetően a dugót elkerültük és időben begördültünk a lovarda parkolójába. Olga az istállók felé vette az irányt, én pedig az irodák felé.
 - Jó reggelt! – kicsit bizonytalanul léptem be Roza irodájába, vele szemben egy idősebb, ám annál sármosabb férfi ült.
- Jó reggelt Gyere csak Gerda, bemutatnálak a Nagy Főnöknek. – kacsint vigyorogva a férfira. – Pintér Gerda, ő a mi főnökünk Lázár Tibor!
- Örvendek Gerda, épp annak adott hangot Roza, hogy olyan ügyes vagy, hogy szeretne itt tartani. – emeli magasba szemöldökét A Főnök.
- Egy nap után ilyen biztos vagy bennem? – vigyorgok Rozára.
- Igen, mindazonáltal Tibor valószínűleg nagyon jó ajánlattal fog előállni neked, ha a hétvégén tetszik neki a munkád. – értetlenül ráncolom a homlokom. Csupa csúnya dolog jut az eszembe, bár igyekszem ezeket elhessegetni. Úgy tűnik Tibor tökéletes olvas a gondolataimba, mert elneveti magát.
- A fiamnak kellene ügyintéző, asszisztens. Tudod sokat utazik a versenyek miatt, és kellene neki segítség. Beszélsz angolul ugye?
- Húha… angolul. Igen, igen. – ezt nehéz hirtelen feldolgozni, és igyekszem semmibe sem beleélni magam. Az előttem álló hosszú hétvégét kell túl élnem, utána meg majd lesz valami.

A csütörtök és a péntek is nagyjából eseménytelenül telik el, nagy részt adminisztrálok és Olgát is csak párszor látom.

- Hahó, te kis munkahőse! Este buli van! – kimerülten nézek rá Olgára. Épp a kocsijába szállunk be, hogy hazafuvarozzon és nálunk megvacsorázzunk.
- Ki van csukva – rázom a fejem miközben becsatolom a biztonsági övemet.
- Munkaköri kötelességed, vagy hogy is szokták ezt mondani.
- Olga, nagyon fáradt vagyok és még csak a felénél tartunk a versenynek.
- De muszáj jönnöd, a Várban lesz, abban a szép hotelban. – könyörög.
- Így pláne nem, semmi ruhám, a hajam katasztrófa, és amúgy sincs ilyen helyekre belépőkre pénzem.
-Ruhát viszek át, a hajadat csak mosd meg, és a listán rajta vagy Te is, Rozával felírtunk még szerdán. Na egy óra múlva itt vagyok a ruhával. És meg se próbálj lefeküdni aludni, Bori mama mindenről tud és ő az én oldalamon áll. – értetlenül állok a járdán, majd nézek barátnőm után, aki két kicsit dudál köszönésképpen és már is a kereszteződésen túl jár.

Nem érzem jó ötletnek odamenni, de legalább szépnek érzem magam. A hajam természetes hullámokkal omlik a hátamra, a sminkemet anya alkotta, akinek mindegy, hogy vászon vagy a mi arcunk: csodát tud művelni az ecsettel. A ruhám méreg zöld selyem és Olga arany kiegészítőkkel tette teljessé a megjelenésemet. Ő egy gyönyörű mélykék kezeslábasban van, ami csodás alakjához és vörös hajához is tökéletes választás.
A taxi kicsit csúszkálva, de megérkezik a szálloda elé, ahol a partit adják ma este. A gyomrom mogyorónyira rándul, de igyekszem magabiztosan rávigyorogni Olgára. Eldöntöttem, ha már itt vagyok igyekszem ebből a buliból a lehető legtöbbet kihozni.
 

-Csodásan festetek, kis cicák. – Roza kicsit már kapatos mire megérkezünk, de nem feltünő. Fekete ruhája visszafogottan elegáns, és vigyorogva csimpaszkodik az egyik lovas fiúba, akit két napja ismertünk meg. – Bemutatlak Titeket mindenkinek, de téényleeg mindenkinek. – na jó, lehet nem keveset ivott.
- Ugyan, majd én intézem. – Tibor lép oda hozzánk és elragadottan ad előbb Olgának, majd nekem kézcsókot. – A feleségem, Annamária – int a háta mögött álló gyönyörű nő felé, a hölgy nem foglalkozik velünk, egy fiatalabb fiú mandzsettáit igazgatja. Tibor látja, hogy az én érdeklődésemet a fiú kelti fel, nem a felesége. – És a fiam, Aurél, bár vele már ismeritek egymást Olga? – a fiú ránk néz és bólint. A szívem hasra esik, kihagy egy ütemet, majd egy Forma1-autót meghazudtoló sebeséggel újraindul.
- Szia Aurél, ő a barátnőm Gerda. – Olga vigyorogva mutat be minket egymásnak, majd amikor észreveszi, hogy se a fiú, sem én nem fogunk megmozdulni inkább menti a menthetőt. – Azt hiszem ideje innunk valamit, illetve még másoknak is szeretnélek bemutatni. Nagyon örültünk, majd még találkozunk. Gyere szépen Gerda. – igyekszik feltűnés mentesen elrángatni, és én még egy utolsó pillantást megengedek magamnak hátrafelé: a fiú már elfordult és tűri tovább anyja gondoskodását.

Többet nem látom őket, sem a gyönyörű anyját, sem őt. Úgy gondolom éjfélkor ideje hazavinnem a lányokat, Roza karaoke partinak gondolja a puccos állófogadást, Olga pedig kis híján tömegkarambolt okoz két pincérrel.
Reggel eszembe se jut Olgára várni, inkább felpattanok a buszra és mindössze 5 perc késéssel érkezem meg. A lovarda kihalt, az istállók felé sincs mozgás. A büfés néni elmondása szerint én vagyok ma a harmadik vásárlója, és én hiszek neki: a büfés néni már több soron bebizonyította, hogy jobban képben van, mint a biztonságiak.
Kávéval és egy kakaós csigával feltankova lépek be az irodába, senkire sem számítok benn.
- Hú ne haragudj, nem tudtam hogy van itt valaki, és elmegyek ha zavarok és izzé… jó reggelt – Aurél látványa úgy megdöbbent, hogy azt sem tudom mit beszélek.
- Gyere nyugodtan, csak a csizmáimat teszem rendbe – bök a két pár lovagló csizma felé.  – Van kakaós csiga a büfében? – nézz vágyakozva a reggelimre. Úristen, rám nézne így!...
- Mindig is volt, csak ezért jártam ki régen is reggelente az Olgával. A büfés néni maga süti, otthon. – érdekődve ráncolja a homlokát, majd visszafordul a csizmáihoz, a beszélgetést befejezettnek tekinti és nem sok kedvem van hülyét csinálni magamból. Szó nélkül kilépek Roza irodájából és leülök az előtérbe.

- Ne kérdezz, csak áldozd fel a kávédat – huppan le mellém Roza, Olga pár másodperc késéssel telepszik le a másik oldalamra. Kikapja a kezemből a csigámat és elégedetten nyamogja el, miközben Roza a kávémat pusztítja el. – Ma se váltjuk meg a világot…- sóhajt nagyot Roza, és milyen jól látta a helyzetet.

Az egész szombatom azzal telt, hogy másnapos emberek hisztijeit hallgattam, volt akinek a harmadik nap reggelre nem felelt meg a boksz szomszédja, és volt aki minden áron szombaton túl akart lenni a vasárnapi verseny számokon… Olga katasztrófális pályákat teljesített, szintúgy a többiek, akik a bulin részt vettek, persze Aurél egész nap ragyogott és minden eredménhirdetésen ott volt a Top 3-ban.

Kicsit aggódtam a vasárnapi nap miatt, csupa döntő, csupa fontos dolog, és Olga tegnapi teljesítménye után érte is aggódtam, Roza elmagyarázta, hogy jól kellene kezdenie az idényt, ha a magyar válogatottba be akar jutni.

- Annyi dolgom volt, hogy elfelejtettem letenni a táskámat – Olga rám vigyorog, majd mikor eljut hozzá mondanivalóm lényege elneveti magát.
- Roza egy igazi diktátor – húzgálja a szemöldökét kacéran.
- Ma még nem láttam – rázom a fejem, közben a büfés néni kezébe nyomom a dupla kávém árát.
- Igazán irigyellek – sóhajt nagyot Olga, majd int és az istálló felé veszi az irányt, Moskvával bejutott a döntőbe és ideje elkezdenie készülődni.
- Ha Rozát ma még nem láttad, csak nem apám ugráltat? – a fülembe suttogott kérdéstől akkorát ugrok, hogy kis híján a kávém az előttem álló hátán köt ki. – Rossz a lelkiismereted, hm? – mire megfordulok sehol senki, csak a távolodó alakját látom a hóesésben

- És ezt arra, hogy a 130 centit megnyertem – Olga szemei kellően keresztbe állnak már, szintúgy az enyémek. Nem vagyok egy nagy ivó, de ezután a hétvége után megérdemeltem pár felest.
- Ezt meg arra, hogy a jó pasik szarnak ránk – nevetve koccintunk és érzem, hogy elég.
- Gerda, ezt nektek küldik – értetlenül nézek volt kollégámra, nem értem ki küldi, biztos nem a volt főnököm…haha a volt főnököm…érted? Nem? Na, jóóó
- Ki a piiiiiiii*&a küld ilyeneket nekünk? – Olga csillogó szemmel szorongatja a saját felesét és int, hogy igyunk.
- Ők ott, - bök a pult felé Gergő, aki a volt kollégám, és ránézve megállapítom, hogy nagyon helyes, hm…
- GERDA! Odamegyek köszönni. – szökken fel Olga, Gergő gyors elkapja mielőtt ráborul az asztalra, én pedig értetlenül figyelem kiknek akar köszönni, mire a tekintetem rájuk talál Olga már a nyakában lóg… Igen neki. Szomorúan elmosolyodok és visszafordulok Gergő felé. Végtére is holnaptól a főnököm, ha minden igaz, Gergővel pedig többé nem vagyunk kollégák. Ha minden igaz.

A fejem hasogat és érzem, hogy a hajam totál kóctenger, a telefonom után nyúlok, miközben elmondok egy imát magamba: „Istenem add, hogy ne késsek ma el!”
Meglepődök, az én ágyneműmnek nem ilyen az érintése, biztos Nagyi vett valami újdonságot. Tovább tapogatózom, de nem sok kedvem van kinyitni a kezem, és akkor sokkot kapok: valakit letaperoltam. Ez nem Olga, ő kevésbé szőrös, aggódva kinyitom a jobb szemem és követem tekintetemmel a kezemet.

- Te mit csinálsz itt? – sikkantok.
- Nálam vagyunk – morog, majd kinyitja a szemeit. Azokat a veszélyes, zöld szemeket.

***